Nem vagyok pszichológus.
Nem tudom, milyen szülői viselkedés mit vált ki egy gyermekből.
Azt viszont látom, érzem, tapasztalom a környezetemben, hogy a gyereknevelés nagyon megterhelő a szülők – főleg az anya – számára.
Anya vagyok. Két fantasztikus fiam van, tizenkét év korkülönbséggel.
Ez a nagy korkülönbség elég volt ahhoz, hogy a két gyermekem egész másként legyen nevelve. Illetve ez így teljes egészében nem igaz, inkább azt mondanám, hogy a második fiam egy sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb, természetesebb anyukát kapott.
Az első gyermekemnél egyetlen vezérszál volt, hogy nyugalomban, kiegyensúlyozott körülmények között nevelődjön. Nem volt hangos szó körülötte, kínosan ügyeltünk arra, hogy mindenben egyetértsünk az apukájával és azt is ráadásul úgy, hogy ha valamiben mégsem értettünk egyet, azt megbeszéltük a háta mögött és együtt álltunk elé egy közös állásponttal. Ez teljesen jól működött, viszont egyáltalán nem volt természetes. Mi megvívtuk a csatáinkat, ő viszont nem tudta, hogy a kompromisszumok árán kialakult álláspont végül anya vagy apa álláspontja.
Semmilyen hátránya nem származott belőle, ugyanolyan talpraesett és önbizalommal teli fiú, mintha nem „burokban” neveltük volna, de megismerni így csak néhány éve kezdett bennünket.
A második fiúval már „együtt élünk”. Ha kér valamit, a család együtt ütközteti az álláspontját és tudja, hogy kivel hányadán áll. Így megtanulja azt, hogy mit jelent kompromisszumokat kötni.
Ennek is van hátránya, hiszen nyilván megpróbál bennünket egymás ellen kijátszani, de ezt tudjuk kezelni. 😊
Az első gyermekem megszületésétől kezdve meg vagyok arról győződve, hogy apukán kívül soha, senkit nem szabad engednem beleszólni abba, hogy hogy nevelem a gyerekeimet.
A fiatal anyukák legtöbb terhe elsősorban abból adódik, hogy mindenki kéretlen tanácsokkal látja el őket, másodsorban pedig abból, hogy ők maguk megpróbálnak tökéletes anyák lenni. Persze amellett, hogy tökéletes feleségek, tökéletes háziasszonyok és sokan emellett tökéletes alkalmazottak, üzletasszonyok is.
Ugyan már! Ez a megfelelési kényszer teljesen felesleges. Hiszen soha nem tudnánk mindenkinek megfelelni a környezetünkben.
Nézzük, mik szoktak felmerülni az üléseink során:
– Az egyik mama szerint igény szerint szoptasd, a másik mama szerint viszont biztosan nem elég neki az anyatej, éhezik a szerencsétlen, pótold tápszerrel, az a biztos.
– Az anyós simán kitakarította a házat napi kétszer a két kicsi gyereke mellett, közben persze megfőtt az étel és megsült a két tepsi sütemény.
– A gyereked mindig vékonyan van öltöztetve. Mama még tuti adna rá egy kis kabátot és sapkát is. Szandálban ki ne vidd! Cipős idő van!
– Gyermeked apukája négy hónaposan már pörköltet evett kenyérrel. Mégis él!
És a „kedvencem”:
– „Jól el van kényeztetve!” Egy hónaposan… csak mert ölbe veszed, ha sír.
A csecsemőkorral persze nincs vége a megmérettetésnek. A kívülállók mindig okosabbak.
– Beszélgess sokat a gyerekkel, de nem egészséges, ha a barátja vagy!
– Ne vegyél meg neki mindent, mert nem tanulja meg a pénz értékét!
Sok helyen olvasom, hogy lusta, trehány, felelőtlen, semmirekellő generációt nevelünk.
Egyet azért tudomásul kellene vennünk: a gyereket nem lehet nevelni, ő a mi példánkat másolja. Ahogy mi is a szüleinktől kapott viselkedésmintát követjük. Akarva vagy akaratlanul. Ha normális vagy, nagy valószínűséggel normális lesz a gyermeked is.
Nem véletlen a „nézd meg az anyját, vedd el a lányát” közmondásunk.
Egyetlen dologra törekedj: mindig éreztesd vele a szeretetedet! Légy nagyon egyszerű. Ha mérges vagy rá, akkor mondd meg neki azonnal. Hadd tanuljon belőle, korrigáljon, kérjen bocsánatot.
De ha sajnálod, félted, szeretni akarod, akkor ne agyalj a következményeken, csak tedd, amit a szíved diktál! Szeresd állandóan! Nem fogod elkényeztetni, a szeretetből nem lehet túl sokat adni! ❤
Figyeld csak meg a környezetedet! Nagyon szórakoztató… 😊
Én is lusta voltam a nagyanyám szerint. Aki soha nem szeretett. Azt mondta, hogy soha nem lesz belőlem semmi, ha állandóan a könyveket bújom… 😀
Az ìtélkezés komoly erővel hat arra, aki kapja. Ahogy az inspiráció, a motiváció és a dícséret is.
A mostani kamaszokra rázúdítani azt a sok utálkozó, szinte mocskolódó bírálatot hatalmas felelőtlenség. Szerencsére én csak a közeli rokonoktól kaptam a „bezzeg az én időmben”-t, nekik pedig állni kell a sarat a tanárokkal, az idegenekkel, a közösségi médiával szemben.
Olyan dolgokért marasztaljuk el őket, amit mi most különféle terápiákon gyógyíttatunk. Ilyen például a tetteikért vállalt felelősség hiánya. Van ott felelősség, csak nem görcsölnek rá mindenre, mint mi.
Az én fiam kamasz. És nagyon büszke vagyok rá! Nem egyszerű vele, de fantasztikus a gondolkodása, hihetetlenül empatikus és teljesen elfogadó. Soha nem ítélkezik. ❤
Úgy vélem, tanulhatnának tőle a bírálói…
Te milyen mintát hoztál otthonról? 😉