Egy ismerősöm mesélte nemrég, hogy egy összeszokott társaságban gúnyolódtak valakivel azért, mert vékony testalkatú. Amikor elmondta, azonnal arra gondoltam, hogy ez neki is különösen fájhatott, hiszen pont azzal küzd nap mint nap, hogy képtelen hízni.
Furcsa, hogy milyen könnyen irigyeljük azt, amivel valaki szenved. Azt hinnénk (én, aki egész életemben túlsúllyal küzdök biztosan), hogy milyen jó annak, aki vékony marad, bármennyit eszik is.
Mégis pontosan tudom, hogy mekkora súlya lehet ennek.
Megkérdeztem, ő hogy viselte. Az egyik jelenlévő csak legyintett: „áh, ő nem veszi fel; tudja, hogy csak ugratjuk.”
Csakhogy szerintem rosszul gondolják.
Felveszi. Csak megtanulta, hogy ne mutassa…
Ez a mondat nem ment ki a fejemből napokig, úgyhogy egyértelmű, hogy írnom kell róla. Konkrétan arról a pillanatról, amikor valaki mosolyog, viccelődik tovább, miközben belül egészen más zajlik…
Nem hazugság ez, és nem is színészkedés – a rossz értelemben. Inkább egy megtanult túlélési mechanizmus… ha egyszer megéred, hogy a sebezhetőséged ellened fordul, gyorsan megtanulod eltüntetni. Nem születünk így. Valahol útközben alakul ki, hogy biztonságosabb nevetni, mint megállni és azt mondani, hogy „figyelj, ez most fájt”.
A coachingjaimon szinte minden ügyfelemnél találkozom ezzel valamilyen formában, csak épp mindenkinél máshogy néz ki a csomagolás.
Van, aki poénnal veszi el az élét.
Van, aki gyorsan témát vált.
Van, aki csak egy fél másodpercre néz félre, aztán már mosolyog is tovább.
Honnan tanuljuk ezt?
Sokszor otthonról hozzuk. Ha valakinél a sírás gyerekkorban gyengeségnek számított, vagy egy duzzogást kinevettek a családban, az megtanulta, hogy aki kimutatja, hogy fáj neki valami, azt tovább bántják.
Innentől a maszk nem választás, hanem automatikus reflex.
Másokat egy baráti kör tanít meg rá. Az ember fia/lánya fél, hogy ha most szól, „túl érzékenynek” bélyegzik, és kiszorul onnan, ahová egyebként tartozni szeretne.
Szóval inkább csendben marad, és mosolyog.
Egyik ok sem gyengeség. Mind a kettő nagyon is logikus válasz egy olyan helyzetre, ahol egyszer megtanultuk, hogy a nyíltság kockázatos.
De a legfontosabb kérdés mégis az, hogy mi lesz ebből hosszú távon.
Ez az, amit szerintem nagyon alábecsülünk.
A maszk nem egyszeri trükk, amit felveszünk, aztán leveszünk. Ha évekig hordjuk, valahol kiütközik majd… Fejfájásban, alvászavarban, egy furcsa nyomásban a gyomrunk táján, amit nem is kötünk össze azzal a három nappal korábbi beszélgetéssel.
És van ebben egy csendes, és nagyon szomorú paradoxon is. Minél jobban megtanulunk rejtőzni, annál kevésbé fognak minket igazán ismerni azok, akikkel amúgy a legtöbb időt töltjük. Egy idő után pedig már nem is csak másoknak hazudjuk azt, hogy semmi baj –, mi magunk is kezdjük elhinni, és egyre nehezebb lesz megmondani, mit is érzünk valójában egy-egy helyzetben.
Mondhatnánk, hogy így változunk, ha így lenne. De itt másról van szó. Ami ugyanis nem talál kiutat, az – jól tudjuk – ritkán tűnik el csak úgy. Inkább felgyűlik, és egyszer csak egy apró, jelentéktelen dolog kapcsán tör elő, sokkal nagyobb erővel, mint amit az a pillanat indokolna.
Ez ismerős lehet, ha valaha mondtad már ki (vajon van olyan, aki nem?), hogy „nem is emiatt van ez most, csak ez volt az utolsó csepp a pohárban.”
Ha most magadra ismertél, akkor valószínűleg akkor is mosolyogsz, ha valójában megbántott valaki. Utólag, egyedül visszajátszod a jelenetet, és csak akkor jönnek elő a valódi érzéseid, amikor már senki nem látja. Mások meg azt mondják rólad, hogy semmi nem hoz ki a sodrodból – pedig ez egyáltalán nem igaz, csak jól titkolod.
Nem gondolom, hogy egyik napról a másikra le kellene venni a maszkot mindenkinek és mindenhol. Sok helyzetben ez tényleg nem is biztonságos, és túlzott elvárás lenne magunkkal szemben.
Ami viszont szerintem tényleg segít, az az, ha elkezded észrevenni a saját mintádat; kinél, milyen helyzetekben lép működésbe ez vagy az, és mitől véd valójában.
Kinek mutatod meg, amit tényleg érzel, és kinek nem akarod? Vagy nem mered…
Ha szeretnél ezzel mélyebben foglalkozni, szívesen végiggondolom veled közösen, honnan ered a saját mintázatod, és hogyan válhat tudatos döntéssé az, ami most még reflex.