Van egy szokásom, amit jól ismerek magamról, és amit már nem is próbálok megváltoztatni: ha este úgy kellene lefeküdnöm, hogy nem tiszta a konyha, feszült leszek. Nem is kicsit.
Annyira, hogy megesett már, hogy hajnali egykor álltam a mosogató előtt, mert csak akkor értem haza, és egyszerűen nem bírtam volna elaludni tudva, hogy reggel rendetlenségre ébredek.
Sokáig magam is furcsálltam ezt magamban. Végül is egy pár edény, egy morzsás asztal nem a világ vége.
De amikor visszagondoltam, hogy honnan ered ez, megértettem. Elég sokszor ébredtem úgy a múltban éjjelente, hogy szemrehányást kaptam a rendetlen konyha miatt ahhoz, hogy a testem megtanulja, ez veszélyes terep. Ma már nem azért takarítom ki éjjel a konyhát, mert ilyen tisztaságmániás lennék. Azért csinálom, mert pontosan tudom, hogy mi történne bennem, ha nem tenném meg – ezért inkább választom a fáradtságot, mint azt a feszültséget.
Ez a fajta tudás – hogy előre tudom, mi vált ki bennem mit, és miért – az önismeret egyik legkonkrétabb haszna.
Tudom, hogy ez nem egyedi eset. A legtöbb kliensem ugyanezzel a kérdéssel ül le velem szemben: miért reagálok így?
Miért sírja el magát egy kritikára, amit máskor simán elviseli?
Miért fagy le egy vitában, ahelyett, hogy elmondaná, mit gondol?
Miért érzi magát azonnal fenyegetve, ha valaki felemeli vele szemben a hangját?
Ez a cikk arról szól, amit az önismereti munkám alapjának tartok: hogy megértsük, miért reagálunk úgy, ahogy, és mit kezdhetünk ezzel.
Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt jelentkeztem egy képzésre, amit egy ismert magyar pszichológus tartott. Komoly felvételi teszt volt elég nagy ismeretanyagból, amire fel kellett készülnöm – imádtam tanulni -, és egy felvételi beszélgetés, amin némi ellentmondásba kerültünk. Azt kérdezte tőlem, hogy van-e önismeretem, amire gyorsan rávágtam, hogy hosszú évek óta minden napom önismereti folyamat. Ő elkomolyodott, és fontoskodva, felsőbbrendűen még egyszer rákérdezett, hogy „tényleges” önismeretem mennyi van. Tehát a szervezett, néhány órás folyamat, amit hivatalosan is önismeretnek nevezhetünk.
Itt döntöttem el, hogy bár a felvételim még a kínos beszélgetés ellenére is jól sikerült, nem akarok tőle tanulni, így a felvételt köszönettel visszautasítottam, a lehetőséget átadtam másnak.
Ma máshol tanulok, és imádom, hogy ott fontos az élettapasztalatom.
A legfontosabb dolog, amit meg kell értenünk, hogy a heves vagy aránytalannak tűnő reakcióink szinte soha nem csak arról a pillanatról szólnak, amiben történnek. Egy reakció mögött mindig van egy régebbi történet. Amikor valaki bezárkózik egy apró kritikára, lehet, hogy nem is a mostani mondat bántja, hanem az, amit az a mondat felébresztett benne – egy gyerekkori élményt, amikor sosem volt elég jó, vagy egy régi kapcsolatot, ahol minden hibáját felrótták neki.
Az agyunk nem különbözteti meg élesen a jelenlegi veszélyt a régi sebtől. Ha egyszer megtanultuk, hogy egy bizonyos helyzet fájdalmas, a testünk és az idegrendszerünk résen lesz, valahányszor ehhez hasonlót érzékel, még akkor is, ha a jelenlegi helyzet valójában ártalmatlan.
Ez nem gyengeség vagy túlérzékenység. Ez egy védelmi mechanizmus, ami valamikor tényleg hasznos és szükséges volt.
Az önismeret pontosan ezen a ponton kezdődik; amikor megállunk egy pillanatra, és megkérdezzük magunktól, mi történt bennünk, mielőtt reagáltunk volna, vagy amire reagáltunk.
Miért érdemes egyáltalán foglalkozni ezzel?
Sokan azt hiszik, hogy az önismeret valami elvont, filozofikus dolog, aminek nincs sok köze a mindennapokhoz.
A tapasztalatom szerint pont az ellenkezője igaz. Amikor tudjuk, honnan jön egy reakciónk, az életünk nagyon konkrét pontjain változik meg valami.
A kapcsolatainkban… Ha tudom, hogy a féltékenységem nem a párom hűtlenségéről szól, hanem egy régi elhagyatottság-élményről, akkor tudok másképp reagálni, mint ha csak „megvédeném magam”. Vagy minek vagyunk képesek nevezni azt…
A munkahelyünkön… Ha felismerem, hogy a főnököm minden visszajelzésére védekezéssel válaszolok, mert gyerekként soha nem kaptam elismerést, elkezdhetek esetleg másképp állni a kritikához.
Önmagunkkal… A legfontosabb talán az, hogy amikor értjük a saját reakcióinkat, megszűnik az önmagunk miatti szégyen. Nem „hisztis” vagy „túlérzékeny” vagyok, hanem valaki, akinek van egy története, és ez a történet magyarázatot ad arra, amit érez.
Persze ez egyáltalán nem lehet indok mások bántására… de ez egy másik bejegyzés lesz.
Három lépés, amit magam is használok
1. Nevezd meg a reakciót, mielőtt elemeznéd.
Mielőtt bármit is megfejtenél magadban, egyszerűen figyeld meg, hogy mi történik. Feszes lett a vállad? Elfojtottad a hangodat? Elkezdtél magyarázkodni? Ez az első lépés nem az ok keresése, hanem a jelenlét: mi történik most a testemben, a gondolataimban.
2. Kérdezd meg: ismerős ez az érzés?
A legtöbb erős reakciónk mögött egy ismétlődő minta áll. Tedd fel magadnak a kérdést: éreztem már ezt korábban? Mikor? Kivel? Sokszor meglepően gyorsan felbukkan egy régi emlék, egy hasonló helyzet, egy másik ember, akivel korábban ugyanezt éltük át.
3. Válaszd szét, mi a régi, és mi a jelenlegi.
Ez a legnehezebb, de a leginkább felszabadító lépés. Amikor sikerül megkülönböztetni, hogy „ez itt a jelenlegi helyzet, ez pedig a régi seb, amit feltépett”, hirtelen nagyobb szabadságunk lesz. Nem kell automatikusan reagálnunk. Választhatunk.
Fontos hozzátenni: ez a folyamat ritkán megy egyedül, olvasva a lépéseket. A legtöbb embernek szüksége van egy külső szemre – egy coachra, terapeutára vagy egy olyan folyamatra, ami tükröt tart.
Ez nem a gyengeség jele, hanem annak felismerése, hogy a saját vakfoltjainkat nehéz egyedül meglátni.
Fontosnak tartom leszögezni, hogy az önismeret nem azt jelenti, hogy egyszer megértjük, honnan jön egy reakció, és onnan kezdve soha többé nem érezzük ugyanazt. A régi minták makacsak tudnak lenni. Én is takarítom a konyhát hajnali egykor néha, azok után is, hogy pontosan tudom, honnan jön ez az egész.
A különbség az, hogy most már tudom, mi történik.
Nem szégyellem magam miatta, nem próbálom erőltetni, hogy „hagyd már, nem számít” – mert tudom, hogy nekem számít, és tudom, hogy miért. Ahelyett, hogy dühösen és értetlenül állnék a saját reakcióm előtt, most már van hozzá egy magyarázatom, és ez a magyarázat nyugalmat ad.
Ez fejlődés, nem tökéletesség…
Gyakran ismételt kérdések az önismeretről
Mi a különbség az önismeret és az önreflexió között?
Az önreflexió egy-egy helyzet utólagos átgondolása, míg az önismeret ennél mélyebb: azoknak a mintáknak, sebeknek és szükségleteknek a feltérképezése, amelyek a reakcióink mögött állnak. Az önreflexió az önismeret egyik eszköze.
Mennyi idő alatt lehet megismerni önmagunkat?
Az önismeret nem egy célállomás, hanem folyamatos munka. Vannak felismerések, amik egy beszélgetés alatt megszületnek, és vannak minták, amiknek a feloldásához hónapokra, akár évekre is szükség lehet. A lényeg nem a gyorsaság, hanem a rendszeresség.
Miért reagálok túl érzékenyen apró dolgokra?
Ez szinte mindig azt jelzi, hogy a jelenlegi helyzet egy régebbi, feldolgozatlan élményhez kapcsolódik. Az apró kiváltó ok mögött legtöbbször egy nagyobb, korábbi tapasztalat áll, amit a mostani helyzet felidéz.
Segíthet-e egyedül, könyvekből az önismereti munka?
Igen, elindulhat így, de a legtöbb ember eljut egy pontig, ahol szüksége van egy külső, tükröt tartó szemre. A saját vakfoltjainkat nehéz egyedül észrevenni, ezért érdemes coach vagy terapeuta segítségét kérni, ha egy minta ismétlődik.
Ha ismerős neked az az érzés, hogy a saját reakcióid néha meglepnek, vagy szeretnéd megérteni, honnan jönnek a mintáid, szívesen segítek ebben a folyamatban. Az önismereti munka nem arról szól, hogy megváltoztassuk akik vagyunk, hanem arról, hogy végre megértsük.
Paulheim Judit