Napok óta ott motoszkál bennem egy hír, amit nehéz szavakba önteni. Egy 13 éves lány, akit az iskolatársai zaklattak, úgy döntött, nem bírja tovább, és véget vetett az életének. Nem írom le a részleteket – nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy megint egy gyerek gondolta úgy, hogy nincs más kiút.
Ha téged vagy valakit a környezetedben most nehéz gondolatok gyötörnek, kérlek, hívd a 116-123-as Lelki Elsősegély Telefonszolgálatot (ingyenes, éjjel-nappal hívható), gyerekeknek és fiataloknak pedig ott a Kék Vonal a 116-111-en.
Nem olyan régen jelentkeztem egy helyi középiskola iskolapszichológusi állására.
Szuper, hogy középiskolákban ez lassan már természetes, ám az évekkel ezelőtt, az egyetemen elvégzett kutatásunk eredményét látva már általános iskola felső tagozatán is komoly problémák vannak…
Igyekeztem őszintén és meggyőzöen megírni a motivációs levelemet, mert mélyen hiszek abban, hogy ehhez a munkához van mit hozzátennem – annak ellenére, hogy még nincs pszichológusi diplomám. Valószínűleg nem is fognak felvenni, és ezt meg is értem; hiányzik az elvárt végzettség.
De pont ez az, amiről beszélni szeretnék. Mert amiben biztos vagyok, az nem pszichológus diploma kérdése.
A gyerekeknek gyakran nem terapeutára van szükségük, hanem valakire, aki rendezi közöttük a konfliktust.
Sokszor halljuk, ha egy gyereket zaklatnak, hogy irány a pszichológus. És sok esetben ez tényleg segít – főleg, ha a gyereknél már kialakult szorongás, önértékelési probléma, trauma.
De a zaklatás maga nem egyéni lelki probléma.
Az egy kapcsolati, csoportdinamikai jelenség. Két vagy több fél között zajlik, szerepekkel, hatalmi egyensúllyal, és sajnos néma szemlélőkkel is… A gyermek ugyanis pszichológus után ugyanabba a közegbe kerül vissza.
Ide képzésem szerint – és tapasztalatom szerint is – sokszor sokkal inkább egy másik eszköz kell: a mediáció.
Amíg az egyéni terápia azon dolgozik, hogy „hogyan dolgozod fel, ami történt veled”, a mediáció azon, hogy „mi történik kettőtök – vagy egy egész osztály – között, és hogyan lehet ezt másképp csinálni”. Nem a tünetet kezeli, hanem a helyzetet, ami a tünetet okozza.
Mit tud adni a mediáció, amit az egyéni beszélgetés nem?
Nem csak az áldozatra/vagy zaklatóra fókuszál. A zaklatás soha nem egyszemélyes történet; ott van a zaklató, a csendben maradó osztálytársak, sokszor a tanárok tehetetlensége is.
A mediáció mindenkit bevon, akire a helyzet hatással van.
Felelősséget és megértést mozgósít.
A zaklatónak is szüksége van rá, hogy szembesüljön a hatással, amit okozott. Nem büntetésként, hanem úgy, hogy tényleg megértse, hogy milyen érzések maradtak a bántása után az áldozatban, és helyre tudja hozni azt, amit lehet és amíg lehet.
Gyorsabban oldja a mindennapi feszültséget.
Amíg a heti egy pszichológiai konzultáció hetekig, hónapokig tart, egy jól vezetett mediációs beszélgetés már egy-két alkalom alatt elmozdíthatja a helyzetet – ami egy zaklatás közepette élő gyereknél óriási különbség.
Nem azt mondom, hogy a pszichológusra nincs szükség. Azt mondom, hogy a kettő más kérdésre válaszol – és egy iskolának mindkettőre szüksége lenne, nem csak az egyikre.
Miért gondolom tehát mégis, hogy van helyem ebben a munkában?
Nincs pszichológusi végzettségem. Van viszont mediátori képesítésem resztoratív szemlélettel, és van tapasztalatom abban, hogyan lehet konfliktusban lévő feleket úgy leültetni egymással, hogy ne a hibáztatás domináljon, hanem a megoldás. Azt gondolom, hogy ez egy iskolai közegben legalább annyira létfontosságú kompetencia, mint az egyéni tanácsadás.
Lehet, hogy a papír miatt most nem engem vesznek fel arra az állásra. Ez nem is fontos.
De azt szeretném, ha minden szülő és minden iskola tudná, hogy a zaklatás kezelése nem csak egyéni pszichológusi feladat.
Ha nálatok is ismétlődő konfliktus, kiközösítés vagy zaklatás van egy osztályban, szívesen segítek mediátorként abban, hogy ez ne csak „megbeszélt” legyen, hanem valóban megoldott.
Ha ezt a bejegyzést azért olvasod, mert most nehéz időszakon mész keresztül, vagy valakit ismersz, aki szenved – kérlek, ne maradj egyedül vele. Hívd a 116-123-at.