Most, hogy kérték, hogy 17 és 22 óra között korlátozzuk az energiafelhasználást, érdekes önismereti utazást tehetünk…
Ott ültem este, olvasva a félhomályban, és próbáltam eldönteni, hogy most akkor indítsak-e mosógépet vagy várjak vele holnapig.
És közben arra gondoltam, hogy az ország egyre több pontján már a vízzel is ugyanez van. Locsolni nem szabad, van, ahol már nincs is mivel, és mindenki próbál valahogy’ alkalmazkodni.
És eszembe jutott egy régi, közgazdaságtanból ismert gondolat, amit a közlegelők tragédiájának hívnak. Abszolút illik a helyzetünkre.
A probléma lényege nagyon egyszerű. Régen a falvakban volt egy közös legelő, amit mindenki használhatott. Amíg mindenki csak annyi jószágot vitt ki rá, amennyit elbírt, addig minden jól működött. De ha egy gazda arra gondolt, hogy neki jól jönne még egy tehén, hiszen a legelőnek úgysem számít egy állattal több – és ezt sokan gondolták így -, a legelő egyszer csak kimerült.
Mindenki vesztett rajta, pedig külön-külön mindenki teljesen logikusan döntött.
Pontosan ez történik most is, csak áram és víz formájában.
Ha csak magamra gondolok, akkor teljesen érthető, hogy szeretném este bekapcsolni a mosógépet, vagy hogy szeretném rendesen meglocsolni a kertet. A szívem szakad meg a virágaimért, növényeimért, át is kell strukturálnom a kertet… De ha mindenki ugyanígy gondolkodik, akkor hamarabb merül ki az, ami közös, és hamarabb jön a szigorítás, ami aztán mindenkit érint.
Az, ami nekem egyénileg jó, nem biztos, hogy jó a köznek is. Márpedig ez a kettő nagyon ritkán esik egybe, csak nem mindig vesszük ezt észre a mindennapokban.
Ugyanezt látom nap mint nap a munkámban is, csak épp más köntösben.
Amikor valaki nem szól hozzá a problémához egy megbeszélésen, mert azt gondolja, hogy majd úgyis megoldja más…
Amikor egy családban senki nem veszi kézbe a feladatokat, mert mindenki arra vár, hogy majd a másik megcsinálja…
A mediációs ügyeimben is szinte mindig ott van ez a minta: két ember egymással szemben áll, és mindketten a saját, azonnali érdeküket nézik, ahelyett hogy észrevennék, hogy egy közösen kitalált megoldás hosszabb távon esetleg mindkettőjüknek sokkal jobb lenne.
Szerintem az önismeret pont ott kezdődik, amikor észreveszem magamon ezt a fajta gondolkodást. Nem azért, mert szentként kellene élnem, és mindenről le kellene mondanom másokért, mert ez úgysem működne hosszú távon. Hanem azért, hogy tudatosan dönthessek ahelyett, hogy csak sodródnék megszokásból vagy a kényelemből.
Most, hogy be van vezetve az áramkorlátozás, én is próbálom másképp csinálni a dolgokat. Sajnos a klímát nem kapcsolhatjuk ki, mert a kisfiamra veszélyes lenne. De este később kapcsolok villanyt, és korábban fekszem; a mosógépet meg reggelre időzítem… és igyekszem még kitalálni hasonló dolgokat.
Nem azért, mert ez világmegváltó cselekedet lenne, hanem mert jólesik érezni, hogy tudatosan döntök – ráadásul nem önös érdekből.
És azt gondolom, hogy ha mindannyian egy kicsit jobban figyelnénk arra, hogy a saját apró döntéseink hogyan állnak össze egy közös képpé, akkor sokkal könnyebben – vagy csak úgy egyáltalán – átvészelnénk ezeket az időszakokat.