A hétvégén moziban voltam a családom már odavaló részével. Egy thrillert néztünk.
Elfelejtettem, hogy már nehezen viselem…
A filmben volt egy anyuka, egy 10 év körüli kisfiú és egy apa, aki bántalmazta anyukát.
Nem csak szóval, nem csak megalázta, hanem ténylegesen verte, adott esetben akár nadrágszíjjal is. A gyermek szeme láttára.
A nagyfiam nincs ehhez szokva, nem került ilyesmi a látóterébe eddig. Megbeszéltük, hogy sajnos van ilyen és sajnos nem is kevés.
Én a film közben és utána is azon gondolkodtam, hogy mi vehet rá egy nőt arra, hogy eltűrje a bántalmazást.
Hogyan lehetséges, hogy gyermekeknek ezt végig kell nézni, ezt meg kell élni?
Miért nincs ezek mellett a nők mellett senki?
Azt gondolom, hogy az első pofon egy ilyen embertől viszonylag gyorsan elcsattan. Még nincs komoly kötődés. Nincs gyermek.
De ha van is… semmi nem ér annyit, hogy egy nő így élje le az életét!
Nem is kell tettlegesség.
Elég egy hangos szó. Egy megalázó kioktatás.
Ott már nyilván gond van. Foglalkozni kell a jelenséggel.
Aki meg tud alázni, az nem tisztel és főleg nem szeret!
Persze minden kapcsolatban vannak összezörrenések. Csak nem mindegy, hogy milyen hangnemben zajlanak.
Mindenki lehet stresszes, ideges. Ez még nem ok arra, hogy a másikat a földbe döngöljük.
Azt tapasztalom, hogy főleg a nők félnek.
Attól, hogy ha visszaszólnak, elhagyja őket a párjuk.
Attól, hogy nem érti meg őket.
Attól, hogy ha hangot adnak a véleményüknek, akkor csalódik bennük a szeretett férfi.
Ezeknek a nőknek egyáltalán nincs önbizalmuk.
Ezek a nők nem vállalják fel önmagukat.
Ezek a nők boldogtalanok.
Ezek a nők nem élnek…