Coaching folyamat gyakorlati feladata volt saját magam bemutatása egy általam választott rajzon vagy szimbólumon keresztül.
Határozott nő lévén a leghamarabb lettem készen a feladattal; míg mások gondolkodtak, rajzolgattak, én egész A4-es oldal terjedelemben rajzoltam egy nagy, mosolygós, erős citromsárga napot. Gondolkodni egyébként nem volt feladat, sőt, önmagunk megismerése leginkább az érzéseinken keresztül zajlik. Nekem ez a kép ugrott be elsőre és egyébként sem tudok rajzolni…
A magyarázatom a következő volt: „Olyan vagyok, mint a nap. Úgy élek, hogy igyekszem beragyogni a körülöttem élők mindennapjait. Érzésem szerint ez sikerül is. Gondjaim, problémáim nincsenek, tiszta az ég is körülöttem.”
A csoportos ülést vezető coach kérdésére, miszerint ki vállalná azt, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a szimbólumát – bár nem tudtam mire – elsőnek jelentkeztem.
Beültem a vele szemben lévő székbe és beszélgettünk rólam és a napról felváltva néhány szót, majd azt kérte, hogy csukjam be a szemem és a kérdéseire gondolkodás nélkül válaszoljak.
Amikor a szememet becsuktam és a napról, mint harmadik „személyről” kérdezett, akkor megjelent a szemem előtt a nap, amint magabiztosan, erősen ragyog.
Aztán jöttek a nap érzéseire vonatkozó kérdések…
„Hogyan érzi most magát a nap?”
„Zavarja-e valami?”
„Mit szeretne tenni?” stb. stb.
… és jöttek a képek és én beszéltem.
A napról.
Aki félt a felé közeledő felhőktől. Félt, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás. Félt attól, hogy nem tudja megvédeni az alatta elterülő várost a közeledő esőtől.
Egy ideig vissza tudta tartani az erejével a sötét fellegeket, de aztán azok eltakarták őt.
A nap a beszélgetésünk alatt kénytelen volt szembenézni a félelmeivel és amikor találkozott velük és belenyugodott abba, amire nem lehetett hatással, hirtelen feloszlottak a felhők és így ő lassan ismét átvette felettük a hatalmat.
Közben tudatosult bennem, hogy saját magamról, a legelrejtettebb félelmeimről beszélek és patakokban folyik a könnyem, miközben a lelkem felszabadult a teher alól.
Könnyeim között mosolyogva kinyitottam a szememet és körülnéztem. A csoport minden tagja megrendülten nézett rám a döbbent csendben.
Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt…
Önmagunk megismerése csodálatos kaland. Sokszor ugyan fájdalmas, de a fájdalom is a fejlődésünket segíti.