2016-ban, apukám halála okán kerültem először kapcsolatba a spiritualitással. Azt szoktam mondani, hogy ő volt az, aki ezen az úton elindított. ❤️
Abban az időben – nem gyermekkoromtól, de már évek óta – katolikus vallásúként minden hétvégén templomba jártam. Ott voltam ugyan, de nem éreztem semmit. Nem értettem – többek között -, hogy miért kellene szeretnünk egy olyan Istent, aki egy pici mulasztásért örökre a pokolra juttatna bennünket. Bennem nem állt össze a kép arról, hogy majd pontosan mi fog velünk történni a halálunk után, pedig a téma nagyon izgatott… 😏
Amikor apukám meghalt – röpke egy hónap betegség után, nem sok időnk volt felkészülni -, akkor tudtam, hogy nem élt olyan életet, ami alapján akár a purgatóriumba is kerülhetett volna, ezért lázasan kerestem a megoldást arra, hogy miként tudnék segíteni neki az imáimmal. Hiszen amellett, hogy rettenetesen fájt a halála, nagyon bántott, hogy esetleg szenvedhet.
Találtam megoldást: 33 imát mondtam 33-szor, 33 napon keresztül a megváltásáért. Két éves gyermek, és egy iroda vezetése mellett home office-ban úgy, hogy a férjem épp abban a hónapban nem volt otthon. Éjjel, miután a gyermekemet elaltattam.
Egyik délután a kisfiam kihozta az éjjeli szekrényemről a Bibliámat – amiről azt sem tudta, hogy micsoda, és amit otthon soha nem látott a kezemben -, leült a küszöbre, kinyitotta, felém nyújtotta, és azt mondta: „Karcsi papa!” Soha nem neveztük így a nagyapját.
Elolvastam a – biztos vagyok benne, hogy – nekem szánt üzenetet, ami arról szólt (nekem), hogy mindenki megváltást nyert Jézus halálával, nincs miért aggódnom. Elmondhatatlanul megnyugtató volt, és egyben izgalmas is maga a gondolat, hogy apukám nyugtatott a „fátyol mögül”. ❤️ Az említett oldalt azóta sem sikerült újra megtalálnom.
Majdnem hat év telt el azóta, három éve már anyukám is halott, és ő is üzent nekünk a halálakor. Mellette voltunk ketten a húgommal, amikor a telefonján megjelent egy felirat: „Az idő lejárt!” Csak addig volt ott, amíg mindketten ránéztünk, majd eltűnt. ❤️
Attól a pillanattól fogva, hogy megértettem: az élet nem ér véget a halálunkkor, egyre több ilyen témájú könyvvel, filmmel, és dokumentációval kerültem kapcsolatba. Szépen lassan kibontakozott előttem a rendszer, illetve a körforgás, ami a világunkat jellemzi a születésünktől a születésünkig.
Azóta eszerint élek.
Tegnap éjjel néztem a Levelek a túlvilágról című filmet – egyedül voltam, a kisfiam a mamánál aludt -, ami Chico Xavierről szól. Egy brazil médiumról, aki anyák ezreinek írt eltakart szemmel, úgynevezett automatikus írással levelet, amit eltávozott gyermekeik (hozzátartozóik) diktáltak. Állítólag az aláírások is nagyon hasonlítottak az elhunyt aláírására.
Csodálatos volt látni, hogy túl a mérhetetlen fájdalmon, amit egy szerettünk hiánya okoz, milyen megnyugvást jelentett az, hogy tudták, tudjuk: jól vannak, és ők döntöttek így.
Van a filmben egy rész, ami nagyon megfogott. Egy öt éves kisfiú halt meg úgy – nem véletlenül nem írom, hogy amiatt -, hogy a bébiszitter biciklizni vitte, egy kutya miatt felborultak, és a fiúcska beütötte a fejét. Nem tűnt súlyosnak a dolog, másnapra alakult úgy, hogy feladta a szervezete.
Chico Xavier azt kérdezte az anyától, amikor az felkereste őt, hogy „Megköszönted már a bébiszitternek?” Az anyuka csak annyit tudott mondani, hogy „Nem. Megbocsátottam, de nem köszöntem meg neki.” Mire a médium: „Pedig meg kellett volna. A fiadnak mindenképpen el kellett mennie. Gondolj bele, hogy mi lenne, ha a te kezedből esett volna ki. Hogyan tudnád elviselni azt a bűntudatot?”
Tudom, hogy az ésszerűség, az ego nehezen tudja veled elfogadtatni veled, hogy minden esetben mi döntünk arról, hogy mikor fejezzük be az életünket. Pontosan úgy, ahogy minden másról is mi döntünk.
A halálnak lehet eszköze egy vírus, egy baleset, egy gyilkosság, vagy akár egy háború, de az oka soha nem ez.
Az oka egyszerűen az a döntésünk, hogy be szándékozzuk fejezni a földi létünket. ❤️
Ez a szemléletmód – amit kötelezően tanítanék, és a gyermekeimmel igyekszem is megértetni – nem csillapítja a fájdalmat amit egy eltávozott szerettünk hiánya okoz bennünk, de talán könnyebben el tudjuk fogadni a helyzetet, ha megértjük, hogy senki nem „hibás”, és senki nem tehetett volna semmit, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent.
Egy következő lépés az, hogy tudjuk: bármikor „beszélhetünk” azzal, akit szeretünk, akár velünk van, akár nincs, hiszen a lelkünk időn és téren keresztül is tud egymással kapcsolódni. ❤️
Kérlek gondold át, hogy milyen érzés így gondolni arra, aki most olyan nagyon hiányzik, és fentiek biztos tudatában nyugodtan mondj el neki mindent, amit még szeretnél vele tudatni, és kérd meg, hogy küldje el számodra a válaszait olyan módon, ami semmi mással össze nem tévesztendő.
Szeretettel:
Judit