Az első gondolat velem kapcsolatban általában az, hogy „neked könnyű, mert te olyan nyugodt vagy”. (Óh igen! De mennyi munkám fekszik ebben… ☺)
Emiatt aztán számomra megszokott dolog, hogy bárhol vagyok, előbb-utóbb „hallgatóság” lesz belőlem. Ez egyáltalán nem furcsa, hiszen én nagyon szeretem megfigyelni az emberek viselkedését, segíteni pedig lételemem, úgyhogy többnyire mindenkit szívesen hallgatok.
Néhány napja egy kedves ismerősömmel beszélgettem néhány órát és nagyon szomorúan tapasztaltam – ahogy ő is -, hogy a negatív gondolatai, a hiedelmei már testi tünetekben kezdenek megnyilvánulni.
Persze először csak az események váltak negatívvá körülötte, úgy érezte, hogy nem ura a saját életének. Majd – mivel nem kezelte az emiatt kialakult stresszt sem -, elkezdett emelkedni a pulzusa és „fájni a szíve”. Ezután megy még kivizsgálásra, de esküdni mernék rá, hogy nem lesz szervi probléma…
Amit ilyenkor tapasztalok:
- Első körben a párunkban fedezünk fel rengeteg hibát. Ő áll hozzánk a legközelebb. „A párunk megváltozott.” „Már nem a régi, nem foglalkozik velünk eleget.” „Eltávolodtunk.” Amikor kívülállóval találkozunk, dől belőlünk a szó. Mindennapos, hogy sírással kísérve, ami miatt egyébként mindenki elnézésemet kéri, pedig én ennek nagyon örülök. Hiszen egyrészt a legtermészetesebb dolognak tartom, hogy ha fáj valami, sírnunk kell, másrészt pedig hihetetlen megkönnyebbülést hozhat, amivel máris sokat tettünk magunkért. Tudomásul kellene vennünk, hogy a sírás nem irányítható (amelyik igen, arról most nem beszélünk), teljesen ösztönös és mint ilyet, nem szabadna szégyellnünk.
- Ezután magunkat kezdjük ostorozni. „Ilyen vagyok.” „Nekem ez nem megy.” „Mindig ezt csinálom.” Ismerős? Ettől nyilván nem leszünk jobban. Sőt! És a legrosszabb az, hogy hajlamosak vagyunk ebbe beleragadni. Mert mindenkinek vannak rossz napjai. Azzal semmi gond nincs. Megéljük, megoldjuk, túl leszünk rajta. Csak ne csináljunk az önsajnálatból rendszert, mert az nem vezet sehová.
- Természetesen hibás mindenki körülöttünk. A körülmények rabjai vagyunk. „Most nem alkalmas az idő.” „A hely.” „Még ezt vagy azt megpróbálom, aztán meglátom mi lesz.”
Nála is azt tapasztaltam, amit szinte mindenkinél: hogy nekem mindent el tudott mesélni. Elmondta, hogy mi nyomja a lelkét. Kisírta ugyan magát, de mindenre voltak szavai.
Emlékezett minden megalázásra, bántásra, apró szurkálódásra, amit az elmúlt időszakban el kellett szenvednie és ami miatt ebbe az állapotba került.
Amikor megkérdeztem, hogy az illető, aki ezeket a dolgokat okozza, tud-e ezekről valamit, akkor viszont érezhetően meglepődött és azt mondta, hogy nem. Mert nem tudja neki elmondani, hogy valójában mi bántja!
Miért nem mondjuk ki, ami bánt bennünket abban a pillanatban?
Mert kitalálunk magunknak egy félelmet. Igen. Az a félelem nem létezik. Csak mi találtuk ki.
Mitől félünk? Attól, hogy a szeretett személynek csalódást okozunk a viselkedésünkkel. És: NEM FOG MINKET SZERETNI! Mert minden ember arra vágyik, hogy szeressék.
Ez a „játék” viszont nagyon veszélyes és nagyon nehéz!
Közhelynek hangzik, de érdemesebb mindig saját magunkat „adni”. A gyengeségeinkkel, a hibáinkkal, a hiedelmeinkkel együtt.
Hihetetlenül felszabadító!
Valamint nagy az esélye annak, hogy aki belénk szeret, annak így leszünk tökéletesek és biztosított lesz a hosszú távú kapcsolat.
Mert mi is történik, ha nem magunkat adjuk egy kapcsolatban? (Remélve, hogy a párunknak így majd megfelelünk…)
Az, hogy egy idő után kezdjük magunkat nagyon rosszul érezni a bőrünkben és ezt kiterjesztjük a körülöttünk élőkre. Vágyunk rá, hogy önmagunk lehessünk. Hiszen mit ér az a kapcsolat, amiben én szeretni, ölelni, gondoskodni akarok, de a párom nem igényli ezt? Nem is érti, hogy mi bajom van, hiszen eddig jó volt minden úgy, ahogy volt. Kezdjük őt idegesíteni és el fog tőlünk fordulni. Mi pedig azt gondoljuk, hogy megváltozott! Pedig ő ugyanolyan maradt…
Egy kapcsolat csak akkor tud működni, ha mindkét fél elég bátor ahhoz, hogy felvállalja saját magát és merjen szólni, ha valami sérelem éri. A sérelmeket tologatni nem célszerű, mert megmérgezi az ember lelkét.
Bízzunk magunkban és bízzunk a párunkban! Merjük azt mondani, hogy „Szükségem van rád!”
Ma is újrakezdheted! Leülhetsz a pároddal és elmondhatod neki, hogy mit vársz ettől a kapcsolattól, mit tudsz nyújtani és mi az, amit semmiképpen nem tudsz vállalni.
Ha megérti és hajlandó változni/változtatni, akkor a megkönnyebülés miatt hatalmas energiáid szabadulnak fel és sokkal szabadabbnak érzed majd magad!
Ha megbeszélitek és neki így – a saját személyiségeddel – nem felelsz meg, akkor érdemes elgondolkodnod azon, hogy mennyire fontos neked ez a kapcsolat és te mit vagy hajlandó érte feláldozni.
Merj beszélgetni!